Tim jelenleg olyan fejlődési szakaszát éli, amelyre később a legszívesebben fogok visszaemlékezni – mert már lezárult. Nevezzük ezt „puki-korszaknak”, amely úgy tűnik, minden gyereknél az anyanyelv-elsajátítás hosszúra nyúló folyamatának szerves részét képezi. A fiamhoz képest bármelyik berlini rapsztár valóságos nyelvművelő.

Reggelenként, amikor Tim a lábamon keresztülmászva mellém bújik az ágyba, üdvrivalgásban tör ki: „Hellóóóóó, pukifej!” De én nem pukifej vagyok, hanem apa. És ezt meg is mondom neki. Nem szükséges említenem, hogy az anyját is egészen különleges szóújításokkal illeti... Szóalkotásainak legtöbbje a testnyílásokból vagy az anyagcsere folyamataiból indul ki, ami nem túl szép dolog.

Miért nem tud olyan beceneveket kitalálni, amelyeket szívesen hall az ember? Miért nem vagyok egyszerűen „virágapu”? Az óvónő azt mondta, amikor kikértem a véleményét, hogy mindez normális. Nekem mindegy, úgyhogy elhatároztam, hogy bátran szembeszállok a fiam viselkedésével, és szükség esetén büntetést helyezek kilátásba a csúnya szavakért.

Sajnos azonban nincs meg ehhez a kellő tekintélyem. Büntetés dolgában nemigen jeleskedem. Nem szólva arról, hogy egyszer egy pszichológusnő elmagyarázta nekem, hogy a kisgyerekek egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a büntetéssel. Nem vezet sehová, és a szankciók betartása a szülők számára nehezebb, mint a gyerekeknek, különösen ha a tévénézés megvonásáról van szó. Ragaszkodunk ehhez például vasárnap reggel nyolckor? Nem? Na ugye. Elhatároztam tehát, hogy józan belátással fogok cselekedni.

Utólag biztosan Tim fiam jelenlegi fejlődési szakaszára tekintek majd vissza a legszívesebben. Bárcsak már ott tartanánk. Úgy látszik, hogy minden gyereknek át kell esni ezen a „pukikorszaknak” nevezhető fázison, mire végre-valahára elsajátítja az anyanyelvét. Szabadszájú kisfiamhoz képest mostanában bármelyik berlini rapénekes finomlelkű trubadúrnak tűnik.

Reggelente Tim rendszerint a lábamon átgázolva mászik be hozzám az ágyba, és így kiált fel nagy lelkesen: „Helllóóó, Pukipofi”. De én nem Pukipofi vagyok, hanem Apuci – próbálom a fejébe verni. Mondanom sem kell, hogy az édesanyja becézésére is tartogat valami egészen különleges fantáziaszüleményt… A legtöbb szóalkotása testnyílásokból és ürítési folyamatokból táplálkozik. Elkeserítő.

Miért nem tud a fülünknek tetsző beceneveket kitalálni? Miért nem hív egyszerűen „Tündérpapának”? Az óvónőnél szóvá is tettem a kérdést, de szerinte ez normális jelenség. Én viszont nem tudok belenyugodni, úgyhogy elhatároztam, határozottabban lépek fel a fiam viselkedésével szemben, és szükség esetén büntetést helyezek kilátásba a csúnya szavakért.

Sajnos azonban nem vagyok elég erélyes; a fegyelmezés nem az én asztalom. Ráadásul egyszer egy pszichológusnő elmagyarázta nekem, hogy a kisgyerekek nem is tudnak mit kezdeni a büntetésekkel. Semmit sem lehet velük elérni, és a szülők amúgy is nehezebben tudják betartani a megszorításokat, mint a csemetéik; főleg ha a tévézés megvonásáról van szó. Jó lenne például vasárnap "hajnal" nyolckor ragaszkodni a tévétilalomhoz? Ugye hogy nem? Na ez az. Ezek után úgy határoztam, hogy tapintattal közelítek a témához.

Tim most éppen abban a fejlődési szakaszban van, amelyre biztosan szívesen fogok emlékezni – mert addigra már túlleszünk rajta. Nevezzük talán "pukkolós fázisnak”, ami a jelek szerint a beszéd elsajátításának hosszú folyamata során minden gyereknél bekövetkezik. A fiammal összevetve az összes berlini rapper szépléleknek számít.

Reggelente, amikor Tim – a lábamon végigtrappolva – bemászik az ágyamba, vidáman rikkantja: „Szia, pukkológép!”. Én ellenben nem vagyok pukkológép, hanem az apja vagyok. És ezt meg is mondom neki. Persze az anyjára is egészen egyedi szóalkotással állt elő… Szóalkotásainak többsége a testnyílásokkal és az emésztés történéseivel kapcsolatos. Nem szép tőle.

Miért nem tud olyan beceneveket kitalálni, amiket szívesen hallana az ember? Miért nem vagyok én simán „virágpapa”? Ez teljesen normális, mondta az óvónő, amikor szóba hoztam neki. Nos, rajtam nem múlik semmi, úgyhogy elhatároztam, derekasan tűröm a fiam viselkedését, szükség esetén pedig a csúnya szavakért majd megbüntetem.

Sajnos, ehhez viszont nincs elég tekintélyem. A megbüntetésben még nem vagyok valami jó. De ettől függetlenül is: egy pszichológusnő egyszer azt mondta nekem, hogy a kisgyerekek a büntetésekkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Semmi eredménye nincs, a szankciók betartása pedig a szülőknek a nehezebb, különösen akkor, ha a tévénézés megtiltásáról van szó. Van olyan például, aki vasárnap reggel nyolckor be szeretné tartatni ezt a tilalmat? Nincs? Hát ez az. Én is úgy döntöttem, hogy inkább a szememre hagyatkozom.