Tim jelenleg olyan fejlődési szakaszát éli, amelyre később a legszívesebben fogok visszaemlékezni – mert már lezárult. Nevezzük ezt „puki-korszaknak”, amely úgy tűnik, minden gyereknél az anyanyelv-elsajátítás hosszúra nyúló folyamatának szerves részét képezi. A fiamhoz képest bármelyik berlini rapsztár valóságos nyelvművelő.

Reggelenként, amikor Tim a lábamon keresztülmászva mellém bújik az ágyba, üdvrivalgásban tör ki: „Hellóóóóó, pukifej!” De én nem pukifej vagyok, hanem apa. És ezt meg is mondom neki. Nem szükséges említenem, hogy az anyját is egészen különleges szóújításokkal illeti... Szóalkotásainak legtöbbje a testnyílásokból vagy az anyagcsere folyamataiból indul ki, ami nem túl szép dolog.

Miért nem tud olyan beceneveket kitalálni, amelyeket szívesen hall az ember? Miért nem vagyok egyszerűen „virágapu”? Az óvónő azt mondta, amikor kikértem a véleményét, hogy mindez normális. Nekem mindegy, úgyhogy elhatároztam, hogy bátran szembeszállok a fiam viselkedésével, és szükség esetén büntetést helyezek kilátásba a csúnya szavakért.

Sajnos azonban nincs meg ehhez a kellő tekintélyem. Büntetés dolgában nemigen jeleskedem. Nem szólva arról, hogy egyszer egy pszichológusnő elmagyarázta nekem, hogy a kisgyerekek egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a büntetéssel. Nem vezet sehová, és a szankciók betartása a szülők számára nehezebb, mint a gyerekeknek, különösen ha a tévénézés megvonásáról van szó. Ragaszkodunk ehhez például vasárnap reggel nyolckor? Nem? Na ugye. Elhatároztam tehát, hogy józan belátással fogok cselekedni.