We're accustomed to glamour in London SE26: Kelly Brook and Jason Statham used to live above the dentist. But when Anouska Hempel's heels hit the cracked cement of the parking space outside my flat, it's hard not to think of those Picture Post photographs of royalty visiting bombed-out families during the second world war. Her mission in my modest tract of suburbia is, however, about more than offering sympathy. Hempel—the woman who invented the boutique hotel before it bore any such proprietary name—has come to give me information for which, judging by the spreads in interiors magazines and anxious postings on online DIY forums, half the property-owners in the Western world seem desperate: how to give an ordinary home the look and the vibe of a five-star, £750-a-night hotel suite. To Hempelise, in this case, a modest conversion flat formed from the middle slice of a three-storey Victorian semi.
"You could do it," she says, casting an eye around my kitchen. "Anyone could do it. Absolutely no reason why not. But there has to be continuity between the rooms. A single idea must be followed through." She looks out wistfully over the fire escape. "And you'd have to buy the house next door, of course." That's a joke. I think.
...
It's worth pausing, though, to consider the oddness of this impulse. The hotel room is an amnesiac space. We would be troubled if it bore any sign of a previous occupant, particularly as many of us go to hotels in order to do things we would not do at home. We expect a hotel room to be cleaned as thoroughly as if a corpse had just been hauled from the bed. (In some cases, this will actually have happened.) The domestic interior embodies the opposite idea: it is a repository of memories. The story of its inhabitants ought to be there in the photos on the mantelpiece, the pictures on the wall, the books on the shelves. If hotel rooms were people, they would be smiling lobotomy patients or plausible psychopaths. | Mi itt London SE26-os körzetében már hozzászoktunk a felső tízezer jelenlétéhez: Kelly Brook és Jason Statham valamikor itt laktak a fogorvos felett. De amikor Anouska Hempel cipősarka megérinti a lakásom előtti parkoló repedezett cementburkolatát, nem tudom megállni, hogy ne a Picture Post második világháborús felvételeire gondoljak, a királyi ház tagjaival, amint kibombázott családokat látogatnak meg. Hempel küldetése a város peremére azonban több mint egyszerű részvétnyilvánítás. A „butik hotel“ feltalálója – a fogalom időközben márkanév - azért jött el hozzám, hogy átadjon néhány olyan információt, ami után a berendezési magazinok áradatából és a csináld magad mozgalom agyonlátogatott internetfórumjaiból következtetve a nyugati világ ingatlantulajdonosainak a fele kétségbeesetten sóvárog: hogyan kölcsönözzük egy átlagos otthonnak egy olyan ötcsillagos szálloda kinézetét és hangulatát, amelyben az éjszakázás 750 fontba kerül? A jelen esetben egy háromemeletes viktoriánus ikerház középső részéből átépített kis lakás „hempelizálásáról“ lenne szó. - Meg tudná csinálni – mondja, miközben körülnéz a konyhámban. - Akárki meg tudná. Nem látok semmi okot, hogy miért ne tudná. De az egyes szobabelsőknek össze kell csengeniük. Egyetlen elgondolást kell követni. - Sóvárogva néz ki, a tűzlépcsőn túlra. - És természetesen meg kellene vennie a szomszéd házat. - Ez tréfa, gondolom én. … Mégis érdemes itt megállni, hogy ennek az ötletnek a furcsaságát átgondoljuk. Egy szállodai szoba nem bír emlékezettel. Nem vennénk szívesen, ha bármi jelét megőrizné az előző lakónak, főleg, mert sokunk azért megy szállodába, hogy ott olyan dolgokat csináljon, amiket otthon nem szokott. Egy hotelszobától elvárjuk, hogy olyan alaposan ki legyen takarítva, mintha épp most cipeltek volna el egy hullát az ágyról. (Némely esetben valóban ez is a helyzet.) Egy lakás berendezése ennek az elvnek az ellenkezőjén alapul. A lakás emléktár: lakóinak élettörténete benn kell, hogy álljon a kandallópárkányra tett fényképekben, a falon függő festményekben, a polcon álló könyvekben. A szállodai szobák emberi megfelelői mosolygó lobotómiapáciensek lennének, vagy meggyőző pszihopaták.
|